Éneklős, hosszú szoknyás, gyertyafényes csapat. Nemezelnek, báboznak, fonott kosárral járnak mindenhova, körjátékot játszanak a réten, naphosszat dudorásznak, selyemkendőket és színes kavicsokat vesznek gyerekjátékok helyett és kicsit megállt velük az idő…
Aki kívülről lát egy Waldorfos közösséget, furcsa dolgokat képzelhet arról. A fentiekből például szinte bármit vagy akár mindezt egyszerre. És persze nem alaptalanul. Sokunkat még a barátok is gyanúsan méregetnek és egy-egy óvatlan mondatukat inkább be sem fejezik a jelenlétünkben, nehogy érzékeny témára tapintsanak a tévénézéstől a céges Mikulásig. Az ismerősök hol csodálattal figyelik, amit csinálunk, hol pedig hálás sóhajjal nyugtázzák, hogy ők ebbe nem keveredtek bele, mert így nem kell hétvégente óvodát takarítaniuk, hetente egyszer kenyeret sütniük a csoportnak, nyáron Horvátország helyett ovit építeniük, karbantartaniuk, munkacsoportokba szerveződniük, és folyton lavírozniuk a munkahelyükön, hogy péntek délben mindent eldobva még épp odaérjenek a kőleves-ünnepre…
Valóban valami ilyesmit csinálunk: igyekszünk magunk megoldani mindazt – kenyérsütéstől a lépcsőépítésig – amit könnyebb lenne kiszervezni vagy megvenni, még akkor is, ha titokban néha kicsit beleszakadunk. Koszorút fonunk, pergolát foltozunk, lazúrozunk és rozsdamentesítünk. Virágkaput építünk hajnalban és szilvalekvárt főzünk be éjjel.
De mi sem „készen” érkeztünk ám meg ebbe az egészbe: éreztük, hogy jó lesz, de nem tudtuk, mit is jelent pontosan Waldorfosnak lenni. Sokszor laposan pislogva nézünk az óvónénikre a közös énekléseken és picit sután igyekszünk a gyerekektől megtanulni a dalokat. Kicsit mindig hamis, de próbálkozunk. A kenyér néha nem sül át, van, hogy kimarad a só vagy nyúlós lesz a rozsliszt miatt, így meg azért nem az igazi, a gyerekek mégis rajongva mesélik, hogy az ő anyukájuk csinálta. Hiszünk a selyemkendők és a vásárokban beszerzett színes kövek tapintásában, de majd’ minden gyerekszobában megbújik egy-egy műanyag rajzfilmfigura vagy villogó szemű, elemes plüssállat, amit tanult tiltakozással igyekszünk egymás és önmagunk elől is titkolni, de mégis mit tehetnénk, ha a szülinapi zsúrokkal együtt ezek is bekerülnek a háztartásba? Bögrét festünk és lámpásokat ragasztunk a szülőin, pacává folyt tündérek és foltozott Márton-mécsesek maradnak a nyomunkban – kicsit csálék, kicsit girbegurbák, de a mieink.
Mindenki Waldorfos kicsit, ha azt az igyekezetet hívjuk így, ami a gyerekeinkért, a gyerekvilág óvatos, pisszenés nélküli őrzésért történik. És senki sem lenne az, ha azt néznénk, hogy mindenki minden írott és íratlan szabályt száz százalékban betart-e. Vannak köztünk eminensek és vannak renitensek is. Van, aki vegán és van, akinél kolbász van kolbásszal, de ettől semmi sem kevésbé igaz. De más szempontból is sokfélék vagyunk: Van, aki gyógyít, és van, aki szerel. Van, aki céget vezet, és van, aki buszt. Van master matematikus és mester capoeirás. Van zsírüzemvezetőnk és gasztrobloggerünk, antikváriusunk és tájépítészünk, informatikusunk és oroszlánszelídítőnk. (Nem, ez még mindig nem Lázár Ervin, hanem a nyurga-cuki programozó matematikus anyukánk hobbiüzemmódban.) De ebben a sokféleségben mindenki, egytől egyig, elfogadja a másikat. Nem méricskél, nem ítélkezik, viszont kíváncsian figyel és tanul – mindenki mindenkitől. Nem vagyunk mind szuper antropozófusok (bár az óvónénik azok és biztos kézzel terelgetnek minket), de igyekszünk. És mindannyiunknak más a Waldorf, miközben kicsit mindenkinek ugyanaz: várjuk és védjük az ünnepeket, építjük és őrizzük az apró csodákat, lábujjhegyen mesterkedünk a meglepetéseken, tenyerünkön adjuk kézről kézre a hagyományokat, hiszünk az évszakok tanításában és figyeljük a természet változását, keressük a ritmusokat és dalról-dalra élünk.
Mindannyian – Te is, bizony – Waldorfosok vagyunk kicsit, akik minden alkalmat megragadunk, hogy a lehető legjobban csináljuk. (Az óvónénik most joggal ingatják a fejüket és picit talán sóhajtoznak is, hogy még mindig nem értjük mi ezt igazán, ők ugyanis pontosan tudják, hogy ennek a végtelenül egyszerűen megfogalmazható, a szó jó értelmében amatőr, szubjektív szülői érzékelésnek micsoda kemény, következetes és odaadó, minden ízében antropozófus és profi munka ágyaz meg…) És közben igen, talán kicsit tényleg megállt velünk az idő, de hiszünk a régiek bölcsességében és látjuk, érezzük, hogy van, ami sohasem lesz idejétmúlt, bárhol tart is (látszólag) a világ.
És közben mindez nem könnyű: olyasmit építünk, aminek mi magunk kell, hogy megteremtsük a feltételeit. Ehhez az elmúlt évben például nem több és nem kevesebb kellett, mint egy új óvodaépület felhúzása a szülők fizikai és anyagi erejéből – az utóbbi fogyott el mostanra. Van egy 50 millió forintos hitelünk, amivel megtanulunk hosszú távon együtt élni, maradt viszont egy rövid távon törlesztendő tartozásunk (5 millió forint), amit már nem tudunk magunk befoltozni, ebben kérjük a segítségeteket.
Kérjük, hogy támogasd az ovit, hogy megmaradjon ez a sokszínűség. Hogy egy-egy találkozón vagy nyílt programon elmondhassuk, hogy csinálunk ovit mi és beszélgethessünk arról, hogy hogy csinálja más. Hogy összefussunk gyerek- és felnőttprogramokon, ahol a gyerekek elleshetik egymástól az éppen aktuális játékokat.
Támogass, ha ide jártatok vagy ha ide szeretnétek majd jönni.
Támogass, ha bele szeretnél ebbe pillantani. Mostantól jelentkezünk, mesélünk, írunk Nektek a Waldorfos mindennapokról.
Támogass, ha egyetértesz azzal, hogy minden jó törekvésnek esélyt kell kapnia és ha szeretnéd, hogy maradjon alternatíva, ami mindannyiunkat gazdagít.
Támogass, ha Téged is támogattak már.
Támogass, hogy mi is támogathassunk sok olyan családot, akiknek ide húz a szívük.
Számlaszámunk:
Minden támogatást hálásan köszönünk!
A Galagonyás családok
Ismerj meg minket!
Kun-Huber család
Ők őrzik a pótkulcsokat és hozzájuk telefonál az őrző-védő szolgálat. Isti az ovi mindenese és jókedv-felelőse, kutyakölyök-lelkesedéssel veti bele magát mindenbe. Nóri a hátország, a diszpécserünk, a szálakat összekötő északi boszorkány, aki elképesztő dolgokat készít bármiből. Nincs olyan téma, amiről legalább egyikük ne tudna mindent.
Kárpátiék
Pilisszentiván leghíresebb dinasztiája. Mesegyárosok. Gergő minden reggel más trükköt talál ki a fiúknak az ovispolcok alatti kétperces átöltözés zökkenőmentesítésére, Juli történeteinél pedig egyetlen mesekönyv sem érdekesebb, ezt Palkótól tudjuk. És Juli levesei, ó te jó ég!
Végső-Thurnay család
Ők a legszebbek, az ovi zsiráfjai. Dorka őswaldorfos: amíg más a legegyszerűbb cseresznyét is netről puskázza rá a bögréjére, addig ő egy egész dinócsaládot fest rá. Gergő a főszakács, valószínűleg reinkarnálódott indiai, a humora viszont a chilis marhájánál is ütősebb.
Bajákék
Zolira nincsenek is szavak: bármit és bármikor megépít az angolszász stílusú tyúkketrectől a kortárs teknősmedencén át az ovi lépcsősoráig. Nincs az a lehetetlen feladat, amit ne vállalna el. Arany keze és szíve van, úgy képzeljük, hogy az ő bolygóján mindenki ilyen. Krisztára van szó: antropozófia. Senki nem mondja ezt a szót nála többször, a legmeglepőbb helyzetekben is mondatba tudja illeszteni.
Nascimento-Orosz család
Félig brazilok, így mindig lakik náluk plusz egy fő. Szeretik a hangos csirkét (mangós csirke) és akárhányan elalszanak egy függőágyban. Nincs olyan napszak, amikor legalább egyikük ne lenne ébren.
Tóth-Gogolákék
A fesztiválcsalád. Bármikor útra kelnek teljes létszámban egy, az ország tetszőleges pontján fellelhető Misztrál koncertért, még ha egy nappal később érnek is oda. Filozófusok: az út a fontos, nem a cél.
Van egy hagyományos piliscsabai versenyszám, ami hozzájuk kötődik: „Találd meg Boriszt!” Gyuláékhoz csak az mehet vendégségbe, aki befér egy ötcentis résen, nehogy a kutya meglógjon. Talány, hogy milyen trauma érhette, mindenesetre egyszer Mikulásra rénszarvasnak öltöztették, nem mintha bárki összefüggést sejtene a kettő között.
